Prémium mintás pamutvászon, Fluo tündérek

Egyszer volt, hol nem volt, mikor még az öreg világ is fiatalosan forgott délceg tengelyén, volt egyszer egy mesebeli birodalom. Hogy földi valóság-e, vagy csak vágyaink teremtették, azt egyedül a szívünkkel tudjuk eldönteni. Ha figyelmünket önmagunk belső mélységeiben összpontosítjuk, és így hallgatjuk meg a régmúlt történetét, akkor elfelejtett emlékek ébrednek,és nyomukban az igazság életre kelti önmagát.
Szóljon hát ez a mese az Igazságról, mert hogy így hívták azt a tündért, aki ebben a gyönyörű országban uralkodott. Ez volt a korlátlan boldogság ősi földje. Itt minden a létezés gyönyörűségét sugározta. Az összes tündér teljes volt minden erénnyel, de mégis, mindenkinek volt egy saját különlegessége.
Ezért aztán erről az egyéni értékéről kapta az összes tündér a nevét.
Történt egyszer, egy verőfényes tavaszi napon, mikor a tündérek vidáman játszadoztak a liget zöldellő fái között, hogy egyikük gondolatában érdekes kérdés merült fel. Arra kereste a választ, hogy vajon melyikük különlegessége a legfontosabb. Melyik érték az, ami az összes többit fenntartja?
Királyukat, Igazság tündért hívták segítségül, hogy kiválassza a legfontosabb erényt, amelyik nélkül a többi nem tudna létezni.
Ám legyen, mondta az uralkodó, és felsétált egy virágos dombra, hogy a magasból minden tündért jól láthasson. Alig hogy felért, Szépség tündér már szólásra is jelentkezett: Én vagyok a legfontosabb, - mondta - hisz ragyogásom, betölti az egész világot. Nélkülem semmi sem volna teljes. Az Igazság
csak mosolygott, és azt válaszolta: Te vagy a legszebb, de vajon mi az, ami a fényedet táplálja? Szépség tündér elgondolkodott, de nem tudott válaszolni.
Másodiknak a Jóság lépett elő: Csak én lehetek, aki a Szépséget élteti, - mondta -hisz ő nélkülem nem létezhet. Hát igen, - válaszolt az Igazság - de mitől jó a Jóság? Ez a kérdés is nehéznek bizonyult. A Jóság hiába törte a fejét a nagy gondolkodásban, mégsem tudta kitalálni.
A Tisztaság szólt harmadiknak: Én vagyok, aki a jóságot táplálja -mondta.
Elhiszem neked, - szólt az Igazság - de mi élteti a Tisztaságot? Erre bizony a Tisztaság sem tudott választ adni.

Azután a Becsület lépett ki a tündérek sorából: Ki más táplálhatná a Tisztaságot, ha nem én? Nélkülem nem létezhet.
Hát igen, - bólogatott az Igazság, de mi adja a becsületesség rendíthetetlen erejét? A kérdésre a Becsület sem tudta a választ.
Ezek után a Bölcsesség állt elő. Csak aki bölcs, az képes a becsületre - mondta.- Ez is így van -válaszolt az Igazság, de mi az, ami nélkül a bölcsesség sem létezik? A Bölcsesség sokáig gondolkodott, és bár nagyon okos volt, erre mégsem tudott felelni.
Azután jöttek a többi erényekkel tündöklő tündérek, sorban mind azt állítva, hogy ők az alapjai és fenntartói az előttük szóló tündér különlegességének. Ám az Igazság kérdésére, egy sem tudta a választ.
Késő este volt, mire a jelentkezők elfogytak, mert számtalan, tiszta erénnyel tündöklő lakója volt a birodalomnak. Mikor már senki nem emelkedett szólásra, az Igazság fürkésző szemekkel keresni kezdett. Valaki még hiányzik - mondta - és megpillantott leghátul egy szerényen meghúzódó tündért.
Gyere, állj ide mellém! - szólította magához az Igazság. Nézzétek, Ő minden tiszta erény fenntartója. Nélküle egyik sem tudna létezni. A sok kíváncsi szempár mind felé fordult, és a Szeretet tündér kedvesen mosolygott vissza rájuk. Kicsit elpirult a király váratlan szavai hallatán, de még így is olyan kellemes melegséget sugárzott mosolyával, amitől minden tündér megtelt friss erővel.
Ezután soha nem is engedték el maguk mellől Szeretet tündért. Bárhová mentek, bármit csináltak, mindig hívták, hogy mindenütt velük legyen. Nem is jutott eszükbe többé a versengés. Ezután úgy éltek egymás mellett, mint egy sor igazgyöngy a szeretet fonalán felfűzve. Itt már véget is érne ez a szép történet, de amiért elmondtam,
az csak most következik, mert bizony nem maradt örökké ilyen csodálatos Tündérország birodalma.
Váratlanul gonosz varázslat törte meg a felhőtlen boldogság gyönyörű világát. A sötét erő haragjának vad tüzével az összes tiszta erénnyel csillogó tündért meg akarta semmisíteni. Mind közül Igazsággal, tündérország királyával volt a legnehezebb dolga. Mivel Ő volt a legerősebb, ezért neki még maradt
egy pillanatnyi ideje. Megragadta Szeretet kezét, gyorsan karjába kapta, és a két tündér egy szempillantás alatt láthatatlanná vált. A gonosz varázsló még így is érezte jelenlétüket és megpróbálta hatalmába keríteni őket. Ekkor Igazság megtalálta a megoldást. Mindkét tündér egyenesen a gonosz szívébe repült. A király tudta, hogy csak ez az egy hely van földön s égben, ahol soha nem fogja megtalálni őket.
Ez lett a világ szerencséje, mert ahogy a sötét erő szétszórta szívének minden ártó érzését, a két tündér titokban a gonoszság mellé ültette, az igazság és szeretet parányi, láthatatlan magjait. Így azután bármennyire is próbálta a varázsló befolyása alatt tartani az elrabolt tündéreket, előbb vagy
utóbb minden kis szívben kihajtott az igazság és szeretet elrejtett virágja.
A pusztító varázslat legsötétebb éjszakáján történt meg a csoda: a piciny magok felnövekedtek, és a szomorú szívekben felébredt a tiszta és boldog világ szunnyadó emléke. A szabadság utáni vágy gondolata sok millió lélekben merült fel egyszerre, és akkora ereje volt, hogy megolvasztotta a romboló érzések kőkemény bilincseit.
A tündérek egy szempillantás alatt visszanyerték eredeti szépségüket és tiszta ragyogásukat. Nagy ünnepet rendeztek két hősük tiszteletére, akik végig igazak és szeretők tudtak maradni. Valódi értékeik rejtett erejével megmentették a földet. Így lett újra szabad és virágzó a tündérek kertje, hol ismét boldogan élnek, és talán soha meg sem halnak.

Forrás: https://rafaelark.eoldal.hu/cikkek/mesek-a-leleknek/tunderorszag--mese-------mutz-peter--fenybol-nyilt-vilag...-/