Prémium pamut jersey, Kismadár

Régen történt, amit most elmondok nektek – olyan régen, hogy akkoriban még csupa hatalmas erdő borította a világot. Az ember, ha reggel elindult a kis falujából, hát gyalogolhatott aznap, másnap, de még harmadnap is a fák között, mire a következő faluba ért. Közben pedig vagy eltévedt, vagy nem, de akkoriban az emberek még a nap állásából, a szél illatából, de akár a virágok bólintásából is tudták, hogy merre járnak, így hát nem is volt szokásuk eltévedni. Na meg ösvényeket is tapostak, amelyekről nem tért le senki, így aztán az erdő mélyében háborítatlan csend uralkodott.

Csend, bizony, mert akkoriban még nem tudtak a madarak énekelni. A repkedéssel, fészekrakással, tojástojással és fiókaneveléssel nem volt gond, de dalolni eszükbe sem jutott. Miért is tették volna? Hiszen nem daloltak a vaddisznók sem, nem beszélve az őzekről, rókákról, szarvasokról, kígyókról, bogarakról.

Legfeljebb a szél zenélt néhanapján az ágak között, de hamar megunta ő is a tutulást, és egy-két borongósabb nap után odébbált, hogy ismét csendben teljenek az erdő napjai.

Élt az erdő legmélyén, ősöreg fák között egy tündérlány. Úgy hívták: Mia. Éjfekete szeme volt, csigákban a vállára omló  barna haja, és lila virágszirmokból varrt ruhája. Takaros kis lakása volt az egyik vénséges tölgyfa belsejében, és kedvenc szórakozása a hintázás volt.

Csak az volt a gond, hogy hintázás közben mindig gondokodott. És általában eszébe is jutott valami…

Egyszer azt találta ki, hogy lámpásokat készít, és felaggatja őket az ágakra, hogy sötétben is kedvére hintázhasson. Ki is nevették az erdei madarak. Még hogy lámpások! Sötétben aludjon a tündér, ne hintázgasson – mondták neki, de Mia makacs volt, és nem hallgatott rájuk. Aprócska lámpásokat fabrikált hát, szentjánosbogarakat csalogatott a belsejébe, akik örömmel jöttek, mert tetszett nekik a fekete szemű tündérlányka.

Így történt, hogy Mia otthona este is sziporkázott, és már a madarak sem nevettek rajta. Inkább meg-meglátogatták esténként is, hogy finom somlekváros süteményt csipegessenek, és közben beszélgessenek, játsszanak.

Máskor Miának az az ötlete támadt, hogy virágokat ültet cserepekbe, és azokkal ékesíti ki a kis lakása bejáratát. Nem volt szokás akkoriban az ilyesfajta dísz, ámultak is a madarak, amikor megpillantották a szépséges cserepeket! Onnantól kezdve még szívesebben jártak Miához.

Egyik nap aztán mi történt! Épp ősz volt, sok fáról lehulltak a levelek, és mikor Mia szédítő magasságba hajtotta magát a hintával, egészen messzire ellátott a fák kopasz ágai közt. Ahogy a tájban gyönyörködött, megakadt a szeme a kis forráson. Minden nap odajárt vízért, és most eszébe jutott, miért is szeret annyira a forrás partján ücsörögni: mert ott nincs csend! Órákig képes volt elhallgatni a forrás csobogó hangját, és most, a hintán suhanva hirtelen vágyódni kezdett a víz dalára.

Észre sem vette, hogy mikor kezdett énekelni. A madarak köréje gyűltek, és ámulva hallgatták a csilingelő tündérhangot. Soha előtte senki nem énekelt még az erdőben, és ez a hang olyan szívhez szóló volt, hogy hamarosan ellepték a környékbeli fát is a kíváncsi madarak.

Amikor Mia belefáradt a hintázásba és éneklésbe, a madarak vastapssal ünnepelték, és csak egyetlen dolgot kértek.

– Taníts meg minket is énekelni!

Mia örömmel mondott igent a felkérésre. Hamarosan az öreg tölgyfa ágán kis házikó épült. Ez volt a madarak erdei iskolája, ahol Mia minden nap órákat adott a dalolni vágyó madaraknak. Először csak a közelieknek, aztán távolabbról is egyre csak jöttek és jöttek a madarak.

Így telt meg először Mia szomszédsága, aztán az egész hatalmas erdőség, végül a világ madárdallal.

Forrás: https://meseles.hu/mese/mia-es-a-madardal/